Verseim, szösszeneteim

Ezen az oldalon megismerkedhet verseimmel, szösszeneteimmel. Művészet vagy nem? Nem tudom. Van akinek tetszik. Van - talán - akinek nem. Most döntse el Ön. Bízom benne, hogy legalább annyi örömet jelent az olvasása, mint nekem a megírása jelentett.

 

Nárciszok és tulipánok

Még az ég is mosolyog,
Szeretem e verőfényes napsütést,
Az ablakomon át beragyogja kis konyhám,
Még főzni is más.
Szeretem e természet adta csodát,
Ablakomban kisnövényeim is felélednek,
Nyújtózkodnak, láthatóan magukba szívják
Ezt a csodát, hozzájuk szólok: finom?
Mintha bólintanának, igen-igen.
Eszembe jut a Papa dimbes-dombos kertje,
Egyik dombján elszórtan, szabadon telis-tele ültette
Kora tavaszi mosolygó tulipánokkal, illatozó nárciszokkal.
A gyönyörű nárciszok illatát messzire vitte a szél.
A busztól bandukolva, föl a dombra, hozzá: Papához,
Egy illatfelhő köszöntött, mely onnan, a dombról jött.
De kár, ez elmúlt rég, fiatalabbak is voltunk még.
Akkor régen, a kedves Papával műveltük e kertet,
Az Ő örömére, majd mi is megkedveltük
Ezt a természet adta gyönyörűséget,
Volt ott szőlő, konyhakert, gyümölcsfák, sok-sok virág
Még mai is hallom Papa oktató szavát,
"Te lyány ne úgy áss, fordítva", és én ástam fordítva,
hadd örüljön, Ő jobban tudja.
Az élet tova lép, van helyette más, ez is kedves és szép.
Ez a gyerekek kertje már.
Ma, ha felmegyünk oda, a dombra, ott már ház áll, s benne
csemetéink élnek, felnézünk az égre, és biccentünk Papának, köszönjük
És Ő, vissza int nekünk...

íródott: 2007. március havának vasárnapján 18-án
Drága Apósomnak írtam, aki már ott csücsül egy felhőcskén, ott fönn a magasban.

Leszállt az éj!

Éjszaka van, ülök a gép előtt
Kezem a klaviatúrán botorkál
Fejemben ezer gondolat zsong
Egyedül vagyok, szabad vagyok
Ritka egy pillanat, boldog vagyok
Jó ez a csend, némaság,
Csak a klaviatúra zaja töri meg,
Néha, ha lecsapok rá
Nem hallom, gyere már, elég volt,
Hogy bírod, vak leszel, hátad beszakad
Valami hajt, tudom is én mi,
Az idő rövid ezen a földön, csak
Mi tudjuk, a jóval előbb születettek
Szeretném ezt is, azt is leírni
Csak úgy magamnak, vagy annak
Ki elolvassa szedett, vedett gondolataim
Boldog vagyok, családomat, régi és új
Barátaimat szeretem, mi kell még?
Tán egészség, remény, hit a jóban
És végre valahára talán nekem is
Sikerül a blogomra egyszer rápakolni
Amit szeretnék, hát még eddig nem ment
Talán majd egyszer ezt is kipipálom
A fejemben egyre azt hallom, késő van
Tán mégis hiányzik, ki mondja, elég!
Holnap is lesz nap, holnap is kezdődik
És folytatódik az élet, a gép előtt és annélkül.

Íródott: 2007. március 22. 00.30

Ne rohanj tovább.

Ne rohanj tovább, állj meg, nézz körül
Látod ott messze, röpül két kis madár
Fönn az égen ott a magasban, bárányfelhőket
Sodor s kerget szüntelen a szél.

Ne rohanj tovább, érezd az élet ízét,
S mikor a családdal az asztalnál ülsz
Jusson eszedbe a világon hány gyermeknek
Élelem nem jut, áld meg terített asztalod

Ne rohanj tovább, ezt el ne felejtsd.
Örülj a mának, örülj mid van
Becsüld a jelent, és légy jó a jövődhöz,
Ezt soha ne feledd, hogy jó ember lehess.

Ne rohanj tovább, érezd ha fúj a szél és
Felborzolja párszál hajad, érezd azt is
Ha a nap süti szemed, örülj, annak is
Hogy a Nap is rád nevetett.

Ne rohanj tovább, emeld fel az elesettet,
Segíts a gyengébbnek, mert mindig van
Nálad gyengébb, s szegényebb kin segíteni
Kell, ezt soha el ne feledd.

Ne rohanj tovább a pénz után, állj meg.
Vedd észre az életed boldogságát pénzért
Soha meg nem veheted, boldog csak akkor
Lehetsz, ha megérted az emberi boldogság
Egy végtelen tér, inkább talán örömteli
Pillanatai, mik vannak.

Ne rohanj tovább, és vedd észre mi téged
Körül vesz, egy jó meleg kuckót, az égen
Rohanó felhőket, rajban szálló költöző madarak hadát
A vidáman csaholó kis kutyát, a cicát ki a sutba jóllakva, elnyúlva
Dorombol a meleget adó kemencének.

Ne rohanj tovább, és vedd észre ezt is, a szomszéd
Rád köszönt, a barátod holnap is felhív, a gyermeked
Gyakran kérdezi "jól vagy-e Édes,", kell ennél nagyobb
Boldogság, a lélek elégedettsége, a törődés, a szeretet, mely
Minden emberben benne van, csak merjünk boldogok lenni.

Íródott 2007. október 23. napján Moni betűiből

Vége a nyárnak..

Már az iskolába is rég becsengettek,
sok kis lurkó most tanulja az egyszeregyet.
Vége a nyári napok felhőtlen idejének,
s a sárga kabátos, barna sapkás
csodaszép ősz is megérkezett,
már itt trappol jó ideje a kertek alatt.

Ilyenkor ősszel az erdő gyönyörű, ezernyi
szín kavalkádja fogadja a betérőt.
Szél lebben, hullik a sárga falevél lassan
meg, megakadva a fa ágain, majd erőt
vevén magán, s pöndörögve hullik alá.

Reggelente a kabátot összehúzzuk
magunkon, de a csípős hideg levegő
megtalál és gyorsan bebújik az ujjukon.
Gondolatban még a nyárra emlékszünk,
kivált a szelíd nyári reggelek, melyeket
feledni nem lehet, így ősz tájékán.

A nap melege már nem izzaszt,
takarékra kapcsolta sugarait, napközben,
napsütésben szelíden cirógatja meg bőrünket.
Olyan ez, mint egy kedves simogatás.
Az idő haladtéval ereje egyre gyengül,
fénye szikrázó, de meleget már nem adó.

S eljön majd ideje a komor, néha hófehér,
néha lucskos, de kristálytiszta télnek.
S így múlik el az életünk is, egymás után
jönnek, majd mennek a hónapok, mi is
egyszer így megyünk el örökre, hogy valahol
máshol, máskor, mikor talán a tavasz jő.,
újra éljük boldogan, második. életünk.

Zokni manók

Jártál már úgy, mosásnál páranként rakod a zoknikat a gépbe, majd mikor a gép kimosott. Meglepetés, a 6 pár zokniból kettőnek nincs meg a párja.

Régebben majd, hogy nem, szét szedtem a mosógépet, de nem találtam meg a zoknik párját, ma már nem keresem, tudom hol vannak.

Megtudtam, hova tűnnek a fél pár zoknik. A Zokni Manók azok, kik elviszik, csiribí-csiribá, ha megtetszik nekik valamelyik zokni.

A Zokni manók országában felemás zokni a divat. Közülük is a sárga, kék, piros csíkosak, de nagyon kedvelik a feketét, szürkét, fehéret. Egyik lábukon csíkos van, másikon egyszínű.

Van egy javaslatom, ha megfogadjátok: Ti sem keressétek az elveszett fél pár zoknikat, mert azok bizony a Zokni manók lábán vagyon.

Első szerelem:)

Mihály meghúzta hajamat,
azt a napszítta tejfehér hajamat.
Rá néztem, mérges lettem,
állta villámokat szóró tekintetem.
Így néztük egymást egy darabig.
Az ebédnél a tortáját kedvesen
felém tolta, visszatoltam.
Majd hirtelen, azzal a mozdulattal
vissza is vettem,egymás után
mind a két tortát egy pillanat alatt
eltüntettem, de úgy ám, még a
az a nagy orrom is csupa csoki lett.
Mihály úgy nevetett, hogy a
székről majd leesett.
Nevetését abbahagyva, csak
nézett nagy bután azzal a kedves
gülű szemeivel, én még mindig mérgesen.
De a szájam szegletében már
ott bujkált mosolygásom.
Az iskolából hazafelé menet,
rögtön mellettem megjelent,
táskámat kérte, még egy darabig
huzigáltam vállamat: nem,
most nem, majd nagy lendülettel
odaadtam, szegény ettől a mozdulattól majd
hanyatt esett. Kacagtunk mind a ketten,
az úton hazafelé menve.
Ő vitte a két táskát, s én meg ott
ugrabugráltam, mint egy megkergült zerge kecske.

Mese egy mókuskáról, melynek igaz a története.

1996. év januárjában már napok óta - 12 fokot mutat a hőmérő.

Azon napon is, sűrűn hullott a hó, belepte a tájat puha fehér hótakaró, házak tetején hósapkák sorakoztak, a fák ágai roskadoztak a hó súlya alatt, ahogy a szél meg-meglibbentette őket, hullott alá a sok hó.

Az ember ilyenkor, úgy érzi a lelke is fázik, teste melegségre, lelke szeretetre éhes. Azt mondják a régiek, télen ha orrunk összeragad, akkor már igen nagy hideg van, bizony nekem összeragadt.

Az utcán az emberek igencsak dideregve, fázósan húzzák össze kabátjukat magukon, gondolataikban, valószínű a jó időt várják - eszükbe jut a nyári nap melege, a reggeli gyönyörű napsütés, a kis pihegő énekes madarak csicsergése, a langyos meleg éjszakák -, ez ad némi vigaszt a napok óta tartó dermesztő hideg ellen.

Munkába menet én is magamra szedem legmelegebb ruháimat, kabátom, így is didergek a megállókban várva az áhított autóbuszt. Sajnos akkor még a régi buszok jártak, fűtés nem volt, hacsak azt a leheletet nem számítom, ami egy tömött járművön összegyűlik, brrr.

Nézem a buszból szegény hontalan emberek szürkébe vesző sziluettjét, imbolyogva igyekeznek meleg helyet keresni, számkivetett emberek ők, s talán önhibájukon kívül kerültek ebbe a helyzetbe, nem sok kell hozzá, csupán egy rossz házasság, lelketlen házastárs..

A havat a főutakon nem győzik eltakarítani, mellékutakon bizony ott marad a hó, mely reggelre kemény jéggé vastagszik. Mi emberek télen is vehetünk táplálékot, de mi van a kis madarakkal, mókusokkal és még sorolhatnám.

Ezen a télen is felszereltük a fákat kicsi, madár lakásokkal, telis-tele nekik való finomságokkal. Egyik ilyen alkalomkor megláttam a mókusokat: 2-3 szaladgált le-s föl a fenyőfákon:

Papi figyeld, gyere gyorsan az ablakhoz, óvatosan ám:
Megyek..., jaj de aranyosak, különösen az a gyönyörű színű, hosszú farkú mókuska! Figyelj holnap hozok mogyorót, diót a piacról, a kis pihegő tollú madaraknak is veszek magokat, mert elfogyott.
Az jó lesz, kirakjuk az erkélyre, mert a nagy hóban nem találnák meg, a madárkák eledelét pedig a megszokott helyükre berakjuk.

Így is történt, mindennap kiraktunk eleségeket, hadd egyenek, hisz ebben a nagy hóban nem találnak élelmet.
Hajnalként hallottuk az erkély peremén kopogó körmöcskéjük hangját, ahogy megérkeztek. Kikuksiztunk, hát igencsak falatozott egy mókuska, az a legszebb, bundácskája gyönyörű világos rozsdabarna és hosszú farkú. Rögtön megszerettük, e kis teremtényt, oly ügyesen bontogatja csemegéit, két kis mancsával megragadja, fogával szétpattintja és akár hiszitek, akár nem a magok héját nem ám a teraszra köpi be, hanem kívülre, le a hóba köpködte héját a gyümölcsnek.

Szívünkbe zártuk e kedves vendégünket ki, azt lehet mondani, három naponta jött látogatóba, s mi vártuk mindenféle jóval.
Ahogy a napok jöttek, mentek, látogatásainál már merészebbek voltunk a kukucskálásnál, hosszan nézegettük őt, eszegetés közben, tudom nem illik, de olyan tündéri volt, olykor-olykor szemünk összekapaszkodott, erre mondják - leírhatatlan - történés.
Háromnaponta, ott vártuk őkelmét, valahogy az sem számított, hogy hajnali ez a kedves vendég, néztük, jószerint faltuk szemünkkel, láttuk, jól érzi magát nálunk.

Elmúlt már 5 nap, szólok Papinak: Nem jön a kedves mókuskánk, mi lehet vele, csak nem történt baja, a kedvenc csemegéiből sem fogyasztott, nem hallom hajnalonta motoszkálását, rágcsálását.., már 10 nap elmúlt.., és nem jön.., szívünkbe fájdalom hasított.., csak nem történt vele valami baj?

Lementünk a közeli erdőbe, néztük a fákat hátha meglátjuk, de nem..
A családnak, ismerősöknek is említettük, hogy milyen volt, és nagyon várjuk vissza.

Hetek múltán - persze, mint később kiderült - mind a ketten füleltünk ám a kora hajnali neszekre, és egyszer halljuk! Kopogtatnak, felülök, hallgatózom! Csak az, jól hallom, kopogtatnak megint. Papi is rögtön felébred, először az ajtóhoz megy, ki jöhet ilyen nagyon korán hozzánk, hisz ráadásul hétvége is van. Az ajtó előtt nincs senki, akkor honnan jön e kopogtatás, abban a pillanatban mind a ketten az ablaknál termünk, s láss csodát - mert csoda volt - két kicsi tündéri mókuska rohangált az ablak párkányán, le-, s föl ugra-bugrálva, anyukájuk, a mi elveszettnek hitt kedves vendégünk, lefogyva, bundácskája megkopva, ritkulva, bundája színe kese, eszegetett vígan, köpködte kifelé kedvenc csemegéi héját, mi az örömtől majd lerogytunk a látványtól, mi elénk tárult..
Ránk nézett, s bólintott csemetéi felé, látjátok, ezért nem jöttem, ezt olvastuk ki szeméből, mikor kérdőn ránéztünk.
És folytatódott a vendégeskedés, de már hárman jöttek látogatóba.

Tél elmúltával sajnos látogatásaik ritkák voltak, majd meg is szűntek, nagy-nagy szomorúságunkra. Azóta is minden télen várja őket kedvenc eledelük, de a legkedvesebb vendégünket sajnos azóta nem látjuk, de köszönjünk a sorsnak, hogy ilyen élményben volt részünk, rövid életünk egyik boldogságnak nevezett szeletét kaptuk tőle, köszönjük, hogy ebben részesülhettünk.

Elmeséltük e történetet, akkor még egy szem unokánknak is. Volt, hogy nem akart enni, már mindent kipróbáltunk, s akkor eszünkbe villant kedves mókusunk, kitaláltuk, menjünk be az erdőbe, s ha meglátjuk egy fán a mi mókuskánkat, akkor, ha hazamegyünk jól befalatozik. Ígéretet kaptunk, mehetünk.

Ahogy az erdőbe beértünk, minden fenyőfát megvizslattunk, egyszer csak ni-ni, felkiáltok.., ott a mi mókusunk, ott ugrált egyik ágról a másikra, s mikor meglátott, megállt s ránézett Bencére, drágámnak még a cumi is kiesett a szájából, még kicsi volt a szentem. Mis is csak bámultunk fölfelé, Istenem, hogy még egyszer láthattuk Őt!
A végére, hazaérve, a drága gyermek az utolsó morzsáig ebédjét megette.
A mesének, mely igaz volt, itten van a vége.

 

Nyári zápor

Álmodom tán, hajdan, mikor még mezítláb futottunk a réten át, voltunk, úgy talán 7-8-9-10 évesek. Anyánk egy héten egyszer a piacra ment, emlékszem, amikor először hozott vajat, nem kentem kenyérre, úgy kértem magába, ízlelgettem, finom volt, még ma is érzem annak a vajnak ízét, nincs is ma hozzá hasonló.

A friss tej ízét sem felejtem, melyet Anyám reggelente fejt az istállóban lakó Riska névre hallgató tehénkénkből. Sajtárban hozta, még langyos és habos volt, mikor a konyhába a tejjel reggelente megérkezett. Már vártuk a piros pöttyös bádog bögrénket szorítva, a legfinomabb friss kenyérrel volt, melyet hajnalban Anyánk a kemencében sütött.
A frissen sült kenyér és a lángos illata, minden szó nélkül ugrasztott ki a dikóról, mely mindig friss szalmával volt feltöltve.

Akkor ott falun, a szárnyaló, verőfényes, napsugaras, ég alatt, a nyári szünidőben, a szabadság mámorító érzésével kergettük naphosszat a felhőket.
A réten, a magas fűben, hol pipacsok és búzavirágok nőttek, hanyatt fekve bámultuk fenn, a kék égen megpihenő pihe-puha bárányfelhőket, ott vonultak fönn, hol gyorsan, hol lustán-lomhán. A szitakötők rajzáskor gyönyörű színekben röpködtek-szálltak, ide-oda, mi próbáltuk megfogni, de elkapni egyet sem tudtunk.

Árokpartján papsajtot szedtünk, kibontottuk, és megettük. Az út szélén nőtt eperfa termését, de nagyon szerettük. Volt ott fehér, kék és lila színű is. Az íze, ha érett volt, mint a méz oly édes volt. A baj csak akkor volt az eperrel, ha színes volt, ruhánkat megfogta, szidott is szegény Anyánk érte, kimosni sem tudta, ott maradt nyoma örökre, a gyümölcs sötét lila színének. Hál Istennek, ez sokszor nem ismétlődött, hisz a glott gatyán és bugyikán kívül nyáron, rajtunk, nem is igen volt más.

Majd e boldog futkározások közepette, az égen a bárányfelhőkből hirtelen zápor kerekedett, de olyan ám, mint a mesében, a zápor-függönyén keresztül látni nem lehetett, s közben a nap fönn az égen sütött, melegen, hűvös utána nem lett, majd ahogy jött, úgy abbamaradt, majd a párától alig láttuk egymást, csak sikongattunk és nagyon boldogok voltunk, a langyos zápor megmosdatott mindannyinkat.

Leírni nem lehet, ahogy mondják a régiek, ha süt a nap és esik: "veri az ördög a feleségét" mily gyönyörű volt együtt a zápor és a napsütés, majd megjelent fönn az égen a szivárvány, azóta sem láttam "földtől-földig" érő teljes szivárványt, csak ott, az alföldön, hol gyerekként éltem én. Miközben az égen a színpompás szivárvány tündökölt, mi a meleg pocsolyákban mezítláb tapicskoltunk, közben az idő is elszaladt, mit észre sem vettünk, csak azt, üres a hasunk, éhesek vagyunk.

Halljuk ám messziről, gyerekek, gyertek: Erzsi, Pityu, Imi, Manyi..! Hol tekereg ez az apró nép, kész az ebéd. Ebédre kruplileves és káposztástészta jutott, mely hozzávalói majd mind megteremtek a veteményesben, hús csak vasárnap került az asztalra. Azt meg megsirattuk, a baromfiudvar egyik kedves kedermagos tyúkocska került a lábasba, mindnek neve volt, volt hogy sírva ettem a húslevest, ilyenkor szegény Anyánk rámpirított, mánpedig húst enni kell gyerek.

Tán ezért is jobban szerettem a hétköznapokat. Ebéd után az eperfa alatt ki olvasott, ki verset faragott, ki sárból traktort formázott, vagy eldőlt és aludt egy jót. Éltük a falusi kisgyermekek gondtalan, szabad édes életét, rég volt, de szép is volt.

Karácsonyi óhaj

Ó ha tudnád én Istenem
Szívem telis-tele gyötrelemmel
Váltakozva jóval, rosszal
Keserű, néha édes gondolattal
Mit hoz a jövő, nem nékem
Szeretteimnek, kiket ajándékul kaptam Tőled
Tudok-e majd míg élek segíteni nékik
Mert ezt szeretném, boldog mosolyt látni arcukon
Ó ha tudnád én Istenem
Elvállalok én mindent,
Az akarat is meg van,
csak bírjam még erővel
Ó ha tudnád én Istenem
Karácsonyi óhajtásom
Feléd ez lenne, segíts kérlek,
Erőm még ne hagyjon el
Asztalukon étel mindig legyen, és a
Lelkük gazdag legyen.
Íródott 2007. év Karácsonyát várván

Húzd fel a nyúlcipőt

Jó reggelt, jó reggelt...
Kelj fel te lány, az ég alja dereng már
Az éjszaka aludnivaló nem irogatni
Már a madarak is csiripelik, ébresztő
Indulni kéne már, de nehéz ébredni
Az ég alja ugyan dereng, de fentebb a felhők
Egybefüggő dunnája nem sok jót ígér
Ébresztő, vár a kávé, kis tisztogatás.
Rázd meg Magad, reggel van
Lehelj lelket munkába menő futócipődbe
Húzd fel a nyúlcipőt, és próbálj ügy tenni
Mintha rohannál, vár a munkád, és a szemével
Villámokat szóró főnököd, brrr.
Menni kell, menni kell a gyerekeknek cipő kell.

A bánya bezárt... : -)

Derűsnek lenni kincs,
mivel főnököm nincs.
Az életem így boldog,
mint a madár szabad vagyok.
Gazdagabb is leszek remélem,
nem fillér csörög majd zsebemben.
Életemen végre változtatok,
más csak lenyom, letapos.

Nem baj, ha fúj a szél,
érzem, hogy élek.
A bánya végre bezárt,
robotolni már nem kell.
Futhatok Cilikével
szabadon a szélben.
Ez a fenti sor
ez egy vicc - futni én?

Saját lábamra állok,
mint egyéves koromban.
Állok most szilárdan,
előre csak így haladok.
Asszony a munkába menni kell,
de már nem nekem.
Boldogan, derűsen, szabadon
sétálok majd a napsütésben.

Ha tetszett, oszd meg!
Legyél az első az ismerőseid közül, akiknek ez tetszik!